A körbe rakott székek lassan megteltek. Mindenki feszengve, némán ült. Mellettem egy fickó a jobb kezében az öngyújtóját forgatta. Ideges lehetett, de nem gyújtott rá. Szemben egy nő a kezét tördelve nézte a cipőjét.
A vezető egyesével végignézett mindenkin. Nem most kezdhette, elég buzdító volt a tekintete.
– Nos, ki kezdi?
A faliróra kattogása súlyosan szabdalta darabjaira a lassan múló időt. A másodpercmutató, mint egy penge, minden körnél egy vastag szeletet nyesett le a jelenlévők önértékeléséből.
Nyeltem egy nagyot. 'A francba is! Ezért vagyok itt. Ha nem állok ki, és vállalom magam, sosem lesz változás. Maradok az a perifériára szorult kis senki, akit a szenvedélyei irányítanak. Aki feláldoz minden fontosat, csak hogy végre...'
Nem! Ezt többen NEM!
Éreztem ahogy az izmaim megtelnek oxigéndús vérrel, ahogy az agyam neuronhálójába friss elektromos impulzus kering, felkorbácsolva az önérzetemet:
'Nem leszek a szenvedélyem rabja. Szabad ember leszek, aki azt teszi, ami a helyes. Nem hagyom, hogy a szeretteim a gyengeségem miatt szenvedjenek. Nem járhatok tovább a társadalom vámpírjaként, kihallgatva az embereket, hogy kiszívjam belőlük káros szenvedélyem hajtóanyagát. Hogy bemászva privát szférájukba ellopjam személyiségük jellemzőit. Nem ennek VÉGE!'
Körbenézve a jelenlévőkön megint beindult a fantáziám: ’ő talán fantasy... nem inkább mégis scifi, az ott a fekete körmeivel tuti horror, mellette meg a csaj a rózsaszín ruhában fogadni mernék, hogy romantika...’ Gyorsan elhessegettem a gondolatot. Volt benne már tapasztalatom, hogy hova vezet az ábrándozás. Egyszer már több héten keresztül is teljesen tiszta voltam. Újra hasznos tagja voltam a társadalomnak. Kihúzott derékkal jártam, büszkén felszegve a fejem. Megcsináltam! Felülkerekedtem a kínzó kényszeren! Megvetően pillantottam a billentyűzetre, mint rabságom okára. A kis jegyzetfüzetet, ami régebben mindig nálam volt, undorral dobtam a kukába. Aztán a csodálatos érzés köddé foszlott az elbizakodottságom miatt: "Csak néhány odavetett szó... Attól nem lesz baja senkinek... Egy rövidke jegyzet..."Persze, mint a mocsárban: "csak egy kicsit taposom még és partot érek." Közben meg egyre jobban lepett el a nyúlós fekete iszap.
Már levegőt sem tudtam venni, tudják, ...anélkül..., mikor jött ez a csoport. Mint utolsó szalmaszálba kapaszkodtam a lehetőségbe, és most meg hagyjam elillanni a megmenekülésem pillanatát?
A másodpercmutató, mint a giotin pengéje rohan felém, az utolsó még megmaradt szeletkéért.
Mint fuldokló ugrok fel:
– Zoltán vagyok... kényszeres író... szenvedélybeteg...
